dr. Buda Béla a művészetterápiáról 2.

Művészetterápia  2. rész

A művészet felhasználása gyógyításra és fejlesztésre

 A terápia folyamatai

A művészetterápiák megértéséhez – mint erről az előző részben szóltunk – alapvonalakban ismernünk kell a pszichoterápia lényegét. Mint említettük, a legtöbb művészetterápia csoportban zajlik, ugyanis a csoport közege, kommunikációs rendszere és légköre támasz és erőforrás a benne lévők számára. Ezt még részletesen fogjuk tárgyalni, különféle vonatkozásokban, de érdemes kiemelni, hogy ez az elrendezés egyben szervezési mód és technikai konvenció is, hiszen így több beteggel lehet egyidejűleg foglalkozni, könnyebb a feltételeket biztosítani, és ha alkalmazunk művészetterapeutát, azt jobban ki tudjuk használni. Elvben lehetséges egyéni művészetterápia is, ez vagy akkor használatos, ha valamilyen speciális terápiás cél kívánja meg, vagy ha a páciens, illetve kliens számára különleges terápiás program működik, amelynek a művészetterápia része.

            A páciens, illetve a kliens fogalom arra utal, hogy a pszichológiai fejlesztés vagy terápia nem csupán gyógymód, hanem szolgáltatás is, amit piaci alapon is igénybe lehet venni. A helyzet hasonló a gyógytornához vagy a fizioterápiához, ezeket fitness, wellness, erősítés, testépítés stb. céljaira is fel lehet használni, de szükséges lehet a gyógyuláshoz és a rehabilitációhoz is rájuk. A célok szerinti elkülönítést bizonytalanná teszi, hogy minden terápiás eszköz jótékony lehet az elsődleges és másodlagos megelőzésben, ezt viszont ma a gyógyítás, illetve a betegbiztosítás nem támogatja, miközben sok érv szól amellett, hogy távlati vagy költséghatékonysági szempontból ez előnyös lenne. A lelki gyógymódok terén is hasonló a helyzet, és ott is terjed az a gyakorlat, hogy a saját érdekeit jól felmérő ember inkább kliens lesz, vagyis a saját pénzén is vállalja, hogy fejleszti, edzi, gyógyíttatja magát. Ma a pszichológiai terápiák vonatkozásában is szinte iparág lett a sokféle szolgáltatás, amelyet az emberek igénybe vehetnek. Ezekről nem csupán ismerősökön át lehet tudni, hanem ezeknek komoly marketingjük is van, ezeket hirdetik a világhálón vagy különféle kiadványokban. Sokféle kombináció lehetséges, a megrendelő szükségletei és igényei szerint. Ha valaki a művészetterápiák (valamely ágának) specialistája lesz, sajátos módszerei elhíresülhetnek. Tudunk speciális zeneterápiáról egyének számára, képzőművészeti – ún. kreatív-expresszív – terápiákat alkalmazhatnak a gyász vagy a lelki trauma célzott feldolgozására, máskor erős érzelmi gátoltság oldható célzott passzív zeneterápiás vagy táncterápiás programmal. Egyéni művészetterápia lehet más, strukturált, nagyobb mérvű viselkedésváltozást munkáló egyéni terápia kiegészítője. Ma divat a hivatási fejlesztés, ennek eszköze a „coaching”, ami egyénre szabott felkészítést, „edzést” jelent, ennek során gyakran művészetterápiával megoldható feladat lehet a mozgás, a testtartás, a gesztusok, a mimika vagy a hangmoduláció fejlesztése. A művészeti eszköz – pl. pantomim, szerepjáték, tánc, balett, éneklés stb. – érzelmi oldást, fizikai önkontrollt és fejlesztő gyakorlást szolgáltathat, de hozzájárul a megfelelő motivációk kialakulásához is. A művészetterápiák általában a keletkező élmények tudatosítását és integrálását is segítik, mindig kapcsolódik hozzájuk tehát önmegfigyelés és meditáció is. Ha más, igényesebb pszichológiai gyógymód vagy fejlesztés kiegészítője a művészetterápia, akkor a benne keletkező élmények mélyebb feldolgozása és felhasználása az alapvető technikai módszerben (pl. egyéni pszichoterápia vagy a pszicho dráma stb.) történik.

            A keleti kultúrákban elterjedt a meditáció és a kiváltott, irányított művészeti élmény összekapcsolása a fejlesztés vagy a lelki változás érdekében. Erre példa a Zen Buddhizmus számos eljárása. A Zen technikák gyakran művészi mozgásformákat kreálnak a hétköznapi tevékenységekből is, pl. huzamos gyakorlat által ilyenné, és emiatt sajátos élményt nyújtóvá lesz pl. a teázás vagy az íj használata. A keleti kultúrákban különösen, de nyugaton is gyakran az a szertartások egyik hatáseleme, hogy a mozgás, cselekvés, megszólalás művészeti normákat is követ, és így végrehajtása is valamiféle művészi élményt és meditációs lehetőséget közvetít, de megfigyelése is.

            A művészetterápiák egyéni és csoportos felhasználása ma gyakori a modern értelemben vett pszichoszomatikus orvoslásban. Ma kevés szomatikus kórképet tulajdonítanak főleg lelki kórokoknak, de a krónikus betegségek egy részét érzelmi blokkok vagy az izomrendszerre kiterjedő gátlások súlyosbíthatják, illetve bizonyos karaktervonások vagy szokások nehezíthetik a megbirkózást, az együttélést velük, vagy éppen a szomatikus terápiákkal az együttműködést. Ilyen esetekben a kombináció legtöbbször a relaxáció valamely formája. A relaxáció – pl. a leginkább ismert autogén tréning – zenével vagy finom mozgásokkal együtt újszerű élményeket hívhat elő, máskor a képzőművészeti munkát segíti elő a relaxált állapotban működtetett fantázia, a képélmény. A belső problémák feltárásában előhívott képek, fantáziák központi helyet foglalhatnak el, vannak önálló pszichoterápiás irányzatok, amelyek elsősorban ezt alkalmazzák, ilyen pl. a Leuner-féle katathym imaginációs élményterápia. Az imagináció a belső képek felidézését jelenti, a katathym (kata thümon) görögül érzelem, indulat, hangulat szerinti. A modern ember nehezem boldogul érzelmeivel, elkerüli vagy elfojtja őket, az ilyen terápiák ezt a hétköznapi, és általában lelki tüneteket okozó munkamódot hivatottak megszüntetni. A kiegészítő művészetterápia rendszerint objektiválja a belső képet, pl. fotó, rajz vagy agyag, gyurma révén, ezzel megbeszélhetővé teszi akár egyéni, akár csoportos formában. A pszichoszomatikus alkalmazásban is a leggyakoribb a csoportos helyzet.

            Mint szó volt róla, művészetterápiáról akkor beszélhetünk, ha az több mint az egyszerű foglalkoztatás. A foglalkoztatás is terápiás célú lehet, miként az étrend-kiegészítés vagy a vitamin is, mert valamilyen értelmes lekötődést és tevékenységet biztosít, ezért pl. krónikus osztályokon, nappali kórházakban vagy gondozókban a gyógyszerek mellett adnak feladatokat vagy írnak elő otthonra valami munkát. A művészetterápiában a foglalkoztatás a művészi élményt szolgálja, de fontos további kritérium, hogy

• mindig terápiás megbeszélés tárgya a tevékenység,
• indikációt és terápiás célokat követ,
• folyamattervet valósít meg, azaz a haladást, az eredményeket is figyelemmel kísérik,
• a bekövetkezett változásoknak terápiás jellegűeknek kell lenniük.

Ez akkor is érvényes, ha a művészetterápia kiegészítő terápia, valamilyen önálló terápiás módszer mellett. Gyakori kiegészítő alkalmazás, amikor a művészetterápia terápiás rezsim alkotórésze. Főleg súlyosabb pszichiátriai kórképek esetében, bentlakásos intézeti keretekben szoktak ilyen rezsimeket kialakítani, illetve mostanában terjed a nappali kórház, vagyis az összetett program járóbeteg-ellátás formájában, amikor is a kezelés helyén a páciensek huzamosabb időt töltenek. Szemben a régi felfogással, ma igyekeznek minden rendelkezésre álló időt kitölteni terápiás vagy kiegészítő módszerek alkalmazásával, amelyek együttesen és a rezsim tervezett kombinációjában a terápiás tervet szolgálják. A különböző módszerek facilitálják egymást, más terápiás hatások feldolgozását szolgálják, illetve az egész terápia fontos műveleteit végzik el. A legtöbb fekvőbeteg-ellátó intézet vagy nappali ellátóhely ma terápiás közösséggé igyekszik alakulni, ez azt jelenti, hogy nem csupán különféle terápiás modalitások (és köztük általában többféle csoport, ezek között rendszerint a művészetterápiás csoportok) működnek, hanem az egész rendszer közösségként is kibontakozik, átélhetővé és alakíthatóvá válik, azaz mint szervezet is megnyilvánul a benne kezeltek részére. Ilyen terápiás közösség börtönökben, reszocializációs vagy rehabilitációs intézményekben is létrehozható. Ez a súlyos karakterzavarok, a kémiai anyagfüggőségek vagy a krónikus szkizofrénia kezelésében követett út.

      Ma gyakoribb a közösségi terápiás rezsim, ilyenkor a páciensek (többnyire lakó-) közösségét vonják be a terápiás folyamatba, van valamilyen ambuláns tér, ahol a kezelések zajlanak, de a közösség természetes csoportjaival, funkciókkal bíró személyeivel is ellenőrzött és terápiásan támogatott kapcsolatban tartják a betegeket. Ilyen módon a terápiás hatások kevésbé intenzívek, mint az intézményes terápiás közösségekben, de jobban megmaradnak a családi és rokonsági, illetve a baráti viszonyok vagy az önkéntes segítési módok. Közösségi ellátásban pl. művészek gyakran vállalnak művészetterápiás munkát.

      Művészetterápiát nem kell feltétlenül művésznek végeznie, de általában valamilyen aktív művészeti tapasztalat alapján szereznek képzettséget, és végeznek ilyen munkát. A tapasztalat adja az eszközök ismeretét, kezdve a festés vagy a szobrászkodás anyagaitól és technikáitól a zenedarabokig vagy az ún. aktív zeneterápiában használható hangszerekig. A képzés elsősorban a pszichológiai bánásmódra vonatkozik. Fontos a szükségletek és a képességek felismerése, a megfelelő fokozatosság a módszerre tanításban és a módszer gyakoroltatásában, az élmények megértése, megszólaltatása, a feldolgozás módja, a folyamat illeszkedése más terápiás behatásokhoz. A művészetterapeuta számára is kell a pszichopatológia, a kórképek ismerete, kell tudni kezelni a terápiák során gyakori kríziseket, kerülni kell a páciensek, illetve kliensek felesleges meghiúsulásait, kell tudni konfliktusokat megelőzni és megoldani stb.

      A felesleges meghiúsulás azért fontos szempont, mert a terápia fogalmához hozzá tartozik a feladat, a kihívás, az alkalmazkodás, a spontaneitás, és a nehézségek leküzdése. A pszichoterápiák elméletében optimális frusztrációnak nevezik ezt az elvet. Kellenek követelmények, amelyeket mindenki teljesít, kell fejlődés, amelyért a páciens megdolgozik, kellenek megakadások is. A megoldás mindig önbizalmat erősítő élmény. Típusjelenség, hogy a kliensek, páciensek azzal védekeznek, hogy nem tudnak rajzolni, festeni, nem tudnak írni, nem értenek a zenéhez stb., tehát nem tudnak részt venni a terápiás folyamatban. A művészetterápiában is -- mint minden más pszichoterápiában – a „művészet” az, ha a terapeuta megtalálja az ösztönzés, bátorítás, tanítás módszereit és megfelelő lépéseit. Ez az, amit a különböző képzési rendszerek tanítanak. A művészi élmény kitüntetett és jelentős változata, ha valaki a saját tevékenysége nyomán éli meg az alkotást, vagy tapasztalja meg a formákban, illetve a kompozíciókban rejlő esztétikumot. Csoportban egymás alkotásai vagy az egymásnak nyújtott segítség a művészi tevékenységben vagy annak megélésében meggyorsíthatják vagy elmélyíthetik az élményt, és vele a terápiás hatást.

      A képzésekben fontos elem az ún. sajátélmény, ez azt jelenti, hogy a későbbi terapeutának is át kell élnie, mit jelent a páciens helyzetében lenni, bekapcsolódni a csoportokba, alkalmazkodni másokhoz, beszélni az átélt művészi impulzusokról, vagy magáról az alkotásról. Ha a terapeuta maga is művész, és mindent tud, az eszközökről és formákról, mégis van módja átélni, hogy a saját szintjén esetleg ő sem tudja – pl. elég jól – megvalósítani, amit szeretne. További fontos elem a szupervízió. Minden tevékenységet tapasztalt másik szakember megfigyelése és visszajelentése révén lehet igazán megérteni és fejleszteni, különösen, ha ez a tevékenység nem teljesen ép, vagy egészséges emberekkel történik. Esetmegbeszélés, folyamatos beszámoló, közvetlen vagy közvetett (pl. videón vagy átpillantó tükrön át történő) megfigyelés, esetleg koterápiás helyzet (vagyis közös munka tapasztalt szakemberrel, a tanuló vagy a kezdő szerepéből) lehet a megfelelő eszköz.

      A terapeutákra vonatkoznak a pszichoterápiák etikai szabályai. Ezek akkor is kötelezőek, ha nem a művészetterapeuta a „fő”, illetve a felelős terapeuta, ha a művészi élmények más folyamatokban nyernek feldolgozást. A páciens személyének tisztelete, a nil nocere elve, a konfliktusok elviselése és szelíd megoldása fontos. A terapeutáknak teljesíteniük kell a pszichoterapeutákkal szemben elvárt ún. minimális követelményeket, ilyen a beteg vagy kliens feltétel nélküli elfogadása és respektusa, a hitelesség a vele való kapcsolatban, illetve a terápiás folyamatban (ez őszinteséget, áttekinthetőséget jelent a viselkedésben), az empátia képessége, és az empátiásan megértett élmények és lelki jelenségek visszatükrözésének, kifejezésének képessége. Újabban a jutalmazás képességének birtoklását is elvárják a terapeutáktól, a fokozatos és érdemi jutalmazás ugyanis nagy terápiás erő lehet. Mindezek a követelmények gyakran a nemverbális megnyilvánulásokon át, vagy a beszéd formai, stiláris elemein át valósulnak meg. Ezért is szükséges a „sajátélmény” és a szupervízió, hiszen a terápiás tényezők gyakran olyan finom magatartásformákban vagy hangsúlyokban nyilvánulnak meg, amelyeket nehéz tudatosítani, még nehezebb uralni, különösen a terápiás műveletek, tranzakciók sokszor eleven, lüktető folyamatában. Innen ered, hogy laikusok gyakran nem is értik, mi abban a terápia, hogy beszélgetnek, zenélnek, festegetnek vagy valamit eljátszanak -- mint commedia dell’arte-t vagy színdarabot.

      A művészetterápiákban egy valami félreérthetetlen: maga az alkotás, és az azzal kapcsolatos művészeti élmény. Az egész munka, illetve együttlét, a kommunikációs folyamat kontextusában új értelmet kap a meghallgatott, vagy az egyszerű instrumentumokkal létrehozott zene, az esetleg ügyetlen, akadozó pantomim vagy tánc, a rajz vagy a festmény, esetleg a kerámia vagy a szobor. Színek és formák kapcsolódnak szavakhoz, viselkedésmódokhoz, emberi történetekhez, és akkor a klasszikustól a modernig terjedően megnyilvánul a művészet is, néha nagyon plasztikusan, máskor minimalista, szimbolikus vagy absztrakt módon.

                                                                                                          Buda Béla dr.

dr. Buda Béla a művészetterápiáról

Művészetterápia 1. rész

A művészet felhasználása gyógyításra és fejlesztésre

Jelenségek és fogalmak

A művészetterápia ma gyakran szóba kerül, de kevesen ismerik igazán. Nem csak a köztudat tájékozatlan, de az alkalmazó szakemberek ismeretei sem kielégítőek. Akadnak e téren ellentmondások és tisztázatlan kérdések is.

Az ókortól fogva él az a romantikus elképzelés, hogy a művészet nemesíti és gyógyítja az embert. Arisztotelesz nevezetes drámaelmélete a katarzis fogalmára épül, ami a színjáték által felkeltett, majd az események során levezetett indulatok megtisztító hatását jelenti. A zenét az ókori bölcselők megnyugtatónak és feloldónak tartották, az ókor orvosai pedig kedélybetegek gyógyítására ajánlották. A reneszánsz idejében a képzőművészeti alkotások felemelő élményéről beszéltek, ami képes felderíteni a lelket és előhívni a nemes érzelmeket. A korszak felfogása ezzel csak kiterjesztette a középkorban élő elképzelést, miszerint a szentek és a bibliai jelenetek látványa festmény vagy szobor formájában erősíti a hitet és az erkölcsi értékek felé tereli az embereket.

A német filozófia sokat foglalkozott az esztétikai élménnyel. Lipps éppen ennek magyarázatára alkotta meg az empátia fogalmát (amely később más értelmet kapott). Szerinte a műalkotást csodáló ember beleéli magát az ábrázolt helyzetbe és személyekbe, s ezáltal képes azokat az érzelmeket felidézni magában, amelyeket az adott mű sugároz.

Mindezek ellenére a művészet a lelki betegek gyógyításától távolt maradt. Legfeljebb királyi vagy nemesi udvarokban szolgált a zene a gondok elűzésére, mint ahogyan a Biblia beszél Saul királyról. Az elmebetegeket egészen a 20. század közepéig elzárták a külvilágtól. E folyamatban az egyetlen üdítő kivétel a 19. század elején az angliai moral treatment rendszere volt, amelyben szép szóval, rábeszéléssel, erkölcsi elvek alapján igyekeztek a betegeket megnyugtatni az addig bevett fizikai korlátozások vagy hideg vizes kúrák helyett, de ott sem nyúltak eszközként a művészetekhez. Talán a felvilágosodás korának némely francia elmegyógyintézeteiben betanított és előadott színjátékok lehettek a mai művészetterápia elődei.

A művészet csupán a második világháború után került be a pszichiátria és a pszichoterápia eszköztárába. A századforduló után ismerték fel, hogy a bezártság és semmittevés leépüléshez, elbutuláshoz vezet az idült elmebetegekben. Próbálták dolgoztatni őket a „falakon kívül” (igen sokatmondó az „extramurális” kifejezés, amely csaknem egy évszázadon át mindenféle ellátásmódot jelentett, s ami a pszichiátriai betegekkel az intézeten kívül történhet). A súlyosabb betegeket pedig a falakon belül foglalkoztatták. Hagyták őket rajzolni vagy agyagot gyúrni, gipszet önteni. Sok orvos figyelt fel a különös alkotásokra. Ezekből jelentős gyűjtemények jöttek létre. Később elkezdték ezeket tudományosan is vizsgálni, mert a rejtelmes kórképek megértését remélték tőlük. Mintegy száz év folyamán így állt össze a Lipótmező hatalmas, több tízezer darabra tehető gyűjteménye, de számottevő rajz, szobor, kerámia, szőttes halmozódott fel nagyobb magyarországi vidéki elmegyógyintézetekben is. Mindenütt éltek beteg művészek, akiknek művei kiemelkedtek a többi páciens egyszerűbb, durvább alkotásai közül. A modernizmusnak nevezett korszak számos magyar alkotóművésze is volt elmekórház lakója, és az intézmény komor falai, rácsai mögött festett, rajzolt vagy írt.

A második világháború előtt már a művészetelmélet is felfigyelt a beteg lélek művészi értékű alkotásaira. Ebben az időben már a népművészet vagy naív művészet is külön kategória volt. Emellé sorakozott fel később az art brut-nak nevezett műfaj. A terjedő mélylélektan megerősítette ezt a figyelmet, s az alkotásokban a lelki problémák kifejeződését, expresszióját látta. Freud elsősorban a tudattalan tükröződését kereste, például nevezetes tanulmányában Michelangelo Mózesének sajátos kéztartásában a lefojtott indulatot látta. Követői tanulmányozták a szürrealizmust, amely már magán viselte a tudattalan elméletének hatását és a pszichoanalízisben nagy hangsúlyt nyert álom látásmódjait. Jung a szimbólumokat és ezek rejtett jelentését kutatta. Valamiféle pszichopatológiai ikonográfia alakult így ki, s tulajdonképpen elmondhatjuk, hogy a művészet a képzőművészeti jellegű alkotások révén először diagnosztikai eszközként jelent meg az elmegyógyászatban. Különösen a skizofrénia vagy a melankólia mutatkozott „patognosztikusan”, hasonlóan Bosch vízióihoz, majd később Münch, Schiele, Grosz képeihez.

A mai értelemben vett művészetterápia akkor jelent meg a pszichiátriában, amikor a pszichoterápiák is polgárjogot nyertek, és kialakultak intenzív és multimodális terápiás rendszerek. Fókuszba került a csoport, mint terápiás közeg. A betegséget korábban az egyénben látták és ott igyekezték gyógyítani. Csak későn derült fény arra, hogy megfelelő szervezéssel és irányítással a betegek egészséges lelki képességei, erői adódhatnak össze a csoportban és válhatnak fejlesztő, gyógyító tényezővé. A csoport sajátos élményközösséget jelent, ahogyan ezt Mérei Ferenc nevezte, a kommunikáció mindent felhangosít, ami a csoportban történik. A művészeti foglalkozás csoportban nem csupán expresszió és kreáció, hanem kommunikáció is. A kifejezett lelki tartalmak a csoport többi tagja számára kommunikációk, amelyek reflexiókat keltenek. Az alkotó a saját művén keresztül így jobban megérti magát, de a mű rezonanciát kelt a többiekben is. A kialakuló dialógus olyan lelki szintekre utal, amelyek gyakran szavakban megfogalmazhatatlanok, s amelyek részt vesznek a megbetegedésben és a gyógyulásban.

Tulajdonképpen a művészeten át történő kommunikáció lett a művészetterápia alapja. A fekete-fehér filmek gyakran ábrázoltak rajzoló-festő beteget, aki dúlt tekintettel dolgozik az ecsettel vagy irónnal. Már ez is sugallta, hogy az ilyen fajta alkotó tevékenység feszültség-levezetés, indulatok kiadása, például a félelmek megjelenítése, amik így könnyebben leküzdhetők. Ez az elv korán felbukkan a művészetterápiában, s ennek jegyében nem csupán képzőművészeti munkára bíztatták a betegeket, hanem elbeszélések vagy versek írására is. Amíg azonban az egyéni művészeti munka legfeljebb néhány megjegyzést kapott a vizit során, esetleg szebb, különlegesebb példányait a helyi gyűjteményekben megőrizték, addig a csoportos alkotás principiuma révén a megbeszélés, a közös élmény kapott hangsúlyt. A régi elmegyógyászatban a beteget is inkább „megőrizték” (lásd a másik ismert jelzőt: a régi elmegyógyászat custodiális szemléletű volt…), a későbbiekben meg akarták gyógyítani, legalább abban az értelemben, hogy a tünetek felszámolásán át megváltoztatni vagy fejleszteni, hogy képes legyen önmagáról gondoskodni és a társadalmi normák szerint élni. A terápia reflektorfénye nem csupán a súlyos pszichiátriai betegekre vetült, hanem az adaptációs zavarokban, traumákban, kóros késztetésekben szenvedőkre, krízisben lévőkre is, vagyis a „neurotikusokra”, a karakterbetegekre, a „funkcionális kórképekre”. Ezekben az állapotokban jelentős terápiás lehetőségek rejlettek. Ám az egyéni foglalkozás vagy csoportos terápia ilyenkor is gyakran kevésnek bizonyult a gyógyuláshoz. Kellettek kiegészítő hatások, adjuváns terápiák, ahogyan ezt orvosi nyelven kifejezik, amelyek önmagukban nem elegendőek a kezelésben, de jelentősen hozzájárulhatnak a terápiás változáshoz. Ilyen lett a művészetterápiák sora is. A terápia fogalom itt olyan, mint számos más orvosi területen. Nem a modern ellátást fejezi ki, hanem az ősi görög jelentést tükrözi. Az orvos „szolgál” (therapein = szolgálni, gondozni). Ilyen a fizioterápia is vagy a légúti betegek barlangterápiája.

Az orvosi szaknyelv kifejezéseinek sajátos szemantikáján ritkán tűnődünk, pedig érdemes elgondolkodni, hogy a magyar nyelvújítás korában átvette a német Behandlung szó jelentését a kezelés fogalmával, míg a francia vagy angol treatment mást jelent, valamilyen „bánást”, elrendezést vagy krónikus betegek esetében ma gyakran használt angol management már a helyzet valamiféle uralását tükrözi. A terápiához hasonló szavak konnotációi is furcsák. A kezelés közel áll a lekezeléshez, az ellátás az el-látáshoz (ellátják a baját), a beteg viziten (tehát megtekintő látogatáson) találkozik orvosával, ha nem rendelésre megy, ahol az orvos „rendel”, vagyis utasít, parancsol….Csak lassan válik ez a rendelés fogadóidővé, konzultációvá a medicinában, miként a terhesség is nehézkesen lesz állapotos, várandós vagy áldott állapot.

A terápia tehát még a régi medicus curat, natura sanat-elv  hangulatát folytatja, de már az intenzív törekvést is kifejezi, a stratégiát és a taktikát is, amivel a modern orvosnak élnie kell a krónikus betegségek kezelésekor. A terápiás „rezsim”, rendszer kora jött el, s ez azért fontos, mivel a javulás, gyógyulás mind több feltétele és hatóeleme került számításba az orvosi gondolkodásban. A pszichiátriában is – „intra-„ és „extramurálisan” egyaránt – a korszerű kezelés nem csak a fő terápiás modalitásból (történetileg nézve: például elektrosokkból, pszichofarmakonból, pszichoterápiából, stb.) állt, hanem kiegészítő „gyógymódokból”, „kezelésformákból”, mint amilyen például a művészetterápia.

A művészetterápia esetében már szó volt a feszültség és a kóros lelki tartalmak kifejezéséről, levezetéséről és a csoportos közeg hatásáról, amely a magába fordult beteget újra a közösség tagjává és a kommunikáció aktív résztvevőjévé teszi, és a megértés révén közelíti a másik emberhez. Ám az ilyen terápiaformákban több egyéb hatáselem is érvényesül. A korrektív visszajelzés, az érzelmi támogatás, az ösztönzés óriási fejlesztő erő annak, aki alkot, a modellkövetés, utánzás bátorítás annak, aki – még – nem tud festeni, gyurmázni, kollázst készíteni, kerámiát formázni. A csoportban „viselkedni” kell, ami a súlyos lelki betegnek nehéz. Ragaszkodni kell a konvenció, az illem, a konverzáció vagy éppen a terápiás előírás szabályaihoz, igazodni kell a keretekhez. A csoport tehát tanulási bázis, gyakorlótér is. A teljesítmény a csoportban értelmet nyer, rangot jelent. Minden felerősödik ilyenkor, ami lelki háttérként vagy hatásként a művészeti tevékenységben rejlik. Ezt sokféle módon igyekeztek kiaknázni.

A zene különösen jelentős hatással bír. A zenét lehet csoportban hallgatni. Ilyenkor a terapeuta célzatosan válogatja össze a különféle zenéket, gyakran a csoporttagokat is. A zene alkalmas a megnyugtatásra, oldásra, de serkentésre is (ez a hatás a modern ifjúsági zenekultúrában a kóros ingerkeresésig vagy az abúzus-szerű öngerjesztésig terhedhet). Az úgynevezett passzív zeneterápiában azonban nem a közvetlen zenei effektus a fontos, hanem sokkal inkább az, hogy a zenei élmény a csoport kommunikációs folyamatainak tárgya legyen. Megbeszélhetővé válik a hangulat, érzés, indulat, ami keletkezik. Lehet vizsgálni a recepció különbségeit, sajátosságait. Emlékek, élethelyzetek, kapcsolati problémák kerülnek elő. Ezek megbeszélhetők, feldolgozhatók.

Az aktív zeneterápiában a feszültségek jönnek elő. Hangszerekkel lehet ritmust, dallamot, hangerőt produkálni. Mint a képzőművészeti (szakkifejezéssel: expresszív vagy kreatív) terápiákban is fontos az új tanulás. A zene esetében is lehet legalább furulyát, triangulumot, dobot kézbe venni, és megtanulni bánni vele. Avatott vezető új készségeket hozhat elő, de élmény közelbe kerül a másik képessége vagy aktivitása, közös érzelmek keletkezhetnek. A mozgás is része a terápiás rendszereknek, de sok ember tornával vagy sporttal nehezen aktiválható, ám ha megfelelő zene társul hozzá, könnyebb mozdulni. Csoportos mozgásban a ritmus igen fontos. Nem véletlen, hogy a természeti népek körében a közös tevékenységek énekkel, eszközökkel vert ritmusban zajlanak. A ritmushoz igazodás a lelki betegek súlyosabb eseteiben maga is fontos tanulási feladat. A hiányzó motivációkat a zene és a közeg pótolhatja. Általában a csoportos tevékenységben a bekapcsolódás és az alkalmazkodás is fejlesztő tanulás.

Művészetterápiákban egyre gyakoribb ma a tánc alkalmazása. Ez zenét, ritmust, mozgást és csoportos, összehangolt tevékenységet egyaránt tartalmaz. A táncban megjelenik az önkifejezés is, hiszen annak lényege a szavak nélküli (nem-verbális) kommunikáció. A tánc élményeinek és jelenségeinek megbeszélése a saját testhez, külsőhöz való viszony, az önképet, az énre vonatkozó fantáziákat és szorongásokat is a csoportos megbeszélés témájává teheti. A tánc terén a fejlődés aránylag könnyű, lelki hozama viszont jelentős. A kis sikerélmények a terápia más folyamatainak nehézségeit is ellensúlyozhatják.

Főleg a kevésbé súlyos betegek számára lehet könnyített – ahogyan ma mondják: „lájtos” művészetterápia a biblioterápia, amelyben elolvasott vagy felolvasott szövegek adják a közös élménymagot. Ezekben jellegzetes lelki vagy kapcsolati problémák mutatkoznak meg, amelyek érzelmi rezonanciát válthatnak ki, s amelyet a csoport azután megbeszélhet. A vers szavalatokon át válhat ilyen eszközzé. A betegek gyakran szívesen írnak maguk is verset, elbeszélést, önéletrajzi emléket. Ezek a személyesség miatt hatékony tematikus csoportingerek. A mai digitális technika segítségével lehet hangos könyvet, videofelvételt is alkalmazni művészetterápiás célból.

Végül a már említett drámatechnika is mindinkább használatos. A társas valóság rituális lejátszása már az ókorban is ismert volt. Később a commedia dell’arte  formájában jelent meg a színházban, az ünnepi, mintegy szent helyén kívül az utca és a hétköznapok színterén. A játékos, testi és jelmezes akciókat is magába foglaló valóságutánzat jelentős érzelmi mozgósító erejű. A súlyos pszichiátriai betegek számára vagy a fejlődésben elmaradt gyerekeknek fejlesztő lehet a betanított színdarab is, de még inkább az, ha a biblioterápia témáit le kell játszani (bibliodráma), vagy a lelki problémák dramatizáltan jelennek meg (pszichodráma), esetleg társadalmi problémák, konfliktusok válnak spontán színjátszás témáivá (szociodráma).

A művészetterápia főbb jelenségei és fontosabb szakfogalmai csak az első közelítést tükrözik. Ezen kívül sok és szerteágazó probléma, felhasználási mód kapcsolódik hozzá. Művészetterápiákat egyre gyakrabban alkalmaznak a szomatikus gyógyításban is. Annál is inkább, mivel ma a pszichés és a szomatikus határ sokszor elmosódik, a korszerű ellátás igyekszik holisztikus, integrált lenni. A számos fontos kérdés közül csak néhány: mik a művészetterápia szabályai, sémái? Mik az indikációk és ellenjavallatok? Kik vezethetnek művészetterápiát? Hogyan kapcsolódik ez a módszer a pszichológiai terápiák egyéb fajtáihoz és rendszereihez? Melyek a típusos nehézségek? Milyen eredményeket lehet elérni? Milyen kutatások folynak e téren? Hogyan zajlik a képzés, továbbképzés, szupervízió?

Ezekről a következő részekben szólunk.

                                                                                                                      Buda Béla dr.

A Megismerés
s megmérettetés között
magad vagy az Út.

Kántor János Kurszán

Azt hiszem, ha a művészek dönthetnék el, milyen címke kerüljön rájuk, a legtöbbjük úgy döntene, hogy semmilyen. – Ben Shahn