Művészetterápia 2. rész
A művészet felhasználása gyógyításra és fejlesztésre
A terápia folyamatai
A művészetterápiák megértéséhez –
mint erről az előző részben szóltunk – alapvonalakban ismernünk kell a
pszichoterápia lényegét. Mint említettük, a legtöbb művészetterápia csoportban
zajlik, ugyanis a csoport közege, kommunikációs rendszere és légköre támasz és
erőforrás a benne lévők számára. Ezt még részletesen fogjuk tárgyalni,
különféle vonatkozásokban, de érdemes kiemelni, hogy ez az elrendezés egyben szervezési
mód és technikai konvenció is, hiszen így több beteggel lehet
egyidejűleg foglalkozni, könnyebb a feltételeket biztosítani, és ha alkalmazunk
művészetterapeutát, azt jobban ki tudjuk használni. Elvben lehetséges egyéni
művészetterápia is, ez vagy akkor használatos, ha valamilyen speciális
terápiás cél kívánja meg, vagy ha a páciens, illetve kliens
számára különleges terápiás program működik, amelynek a művészetterápia
része.
A
páciens, illetve a kliens fogalom arra utal, hogy a pszichológiai fejlesztés
vagy terápia nem csupán gyógymód, hanem szolgáltatás is, amit piaci alapon is
igénybe lehet venni. A helyzet hasonló a gyógytornához vagy a fizioterápiához,
ezeket fitness, wellness, erősítés, testépítés stb. céljaira is fel lehet
használni, de szükséges lehet a gyógyuláshoz és a rehabilitációhoz is rájuk. A
célok szerinti elkülönítést bizonytalanná teszi, hogy minden terápiás eszköz
jótékony lehet az elsődleges és másodlagos megelőzésben, ezt viszont ma a
gyógyítás, illetve a betegbiztosítás nem támogatja, miközben sok érv szól
amellett, hogy távlati vagy költséghatékonysági szempontból ez előnyös lenne. A
lelki gyógymódok terén is hasonló a helyzet, és ott is terjed az a gyakorlat,
hogy a saját érdekeit jól felmérő ember inkább kliens lesz, vagyis a saját
pénzén is vállalja, hogy fejleszti, edzi, gyógyíttatja magát. Ma a
pszichológiai terápiák vonatkozásában is szinte iparág lett a sokféle
szolgáltatás, amelyet az emberek igénybe vehetnek. Ezekről nem csupán
ismerősökön át lehet tudni, hanem ezeknek komoly marketingjük is van,
ezeket hirdetik a világhálón vagy különféle kiadványokban. Sokféle kombináció
lehetséges, a megrendelő szükségletei és igényei szerint. Ha valaki a
művészetterápiák (valamely ágának) specialistája lesz, sajátos módszerei elhíresülhetnek.
Tudunk speciális zeneterápiáról egyének számára, képzőművészeti – ún.
kreatív-expresszív – terápiákat alkalmazhatnak a gyász vagy a lelki
trauma célzott feldolgozására, máskor erős érzelmi gátoltság oldható
célzott passzív zeneterápiás vagy táncterápiás programmal. Egyéni
művészetterápia lehet más, strukturált, nagyobb mérvű viselkedésváltozást
munkáló egyéni terápia kiegészítője. Ma divat a hivatási fejlesztés,
ennek eszköze a „coaching”, ami egyénre szabott felkészítést, „edzést” jelent,
ennek során gyakran művészetterápiával megoldható feladat lehet a mozgás, a
testtartás, a gesztusok, a mimika vagy a hangmoduláció fejlesztése. A művészeti
eszköz – pl. pantomim, szerepjáték, tánc, balett, éneklés stb. – érzelmi
oldást, fizikai önkontrollt és fejlesztő gyakorlást szolgáltathat, de
hozzájárul a megfelelő motivációk kialakulásához is. A
művészetterápiák általában a keletkező élmények tudatosítását és
integrálását is segítik, mindig kapcsolódik hozzájuk tehát önmegfigyelés és meditáció
is. Ha más, igényesebb pszichológiai gyógymód vagy fejlesztés kiegészítője a
művészetterápia, akkor a benne keletkező élmények mélyebb feldolgozása és
felhasználása az alapvető technikai módszerben (pl. egyéni pszichoterápia vagy
a pszicho dráma stb.) történik.
A
keleti kultúrákban elterjedt a meditáció és a kiváltott, irányított művészeti
élmény összekapcsolása a fejlesztés vagy a lelki változás érdekében. Erre példa
a Zen
Buddhizmus számos eljárása. A Zen technikák gyakran művészi
mozgásformákat kreálnak a hétköznapi tevékenységekből is, pl. huzamos gyakorlat
által ilyenné, és emiatt sajátos élményt nyújtóvá lesz pl. a teázás vagy az íj
használata. A keleti kultúrákban különösen, de nyugaton is gyakran az a szertartások
egyik hatáseleme, hogy a mozgás, cselekvés, megszólalás művészeti normákat is
követ, és így végrehajtása is valamiféle művészi élményt és meditációs
lehetőséget közvetít, de megfigyelése is.
A
művészetterápiák egyéni és csoportos felhasználása ma gyakori a modern
értelemben vett pszichoszomatikus orvoslásban. Ma kevés szomatikus kórképet
tulajdonítanak főleg lelki kórokoknak, de a krónikus betegségek egy részét
érzelmi blokkok vagy az izomrendszerre kiterjedő gátlások súlyosbíthatják,
illetve bizonyos karaktervonások vagy szokások nehezíthetik a megbirkózást, az
együttélést velük, vagy éppen a szomatikus terápiákkal az együttműködést. Ilyen
esetekben a kombináció legtöbbször a relaxáció valamely formája. A
relaxáció – pl. a leginkább ismert autogén tréning – zenével vagy finom
mozgásokkal együtt újszerű élményeket hívhat elő, máskor a képzőművészeti
munkát segíti elő a relaxált állapotban működtetett fantázia, a képélmény.
A belső problémák feltárásában előhívott képek, fantáziák központi
helyet foglalhatnak el, vannak önálló pszichoterápiás irányzatok, amelyek
elsősorban ezt alkalmazzák, ilyen pl. a Leuner-féle katathym imaginációs
élményterápia. Az imagináció a belső képek felidézését jelenti, a katathym (kata thümon) görögül érzelem, indulat, hangulat szerinti. A modern
ember nehezem boldogul érzelmeivel, elkerüli vagy elfojtja őket, az ilyen
terápiák ezt a hétköznapi, és általában lelki tüneteket okozó munkamódot
hivatottak megszüntetni. A kiegészítő művészetterápia rendszerint objektiválja
a belső képet, pl. fotó, rajz vagy agyag, gyurma révén, ezzel megbeszélhetővé
teszi akár egyéni, akár csoportos formában. A pszichoszomatikus alkalmazásban
is a leggyakoribb a csoportos helyzet.
Mint
szó volt róla, művészetterápiáról akkor beszélhetünk, ha az több mint az
egyszerű foglalkoztatás. A foglalkoztatás is terápiás célú lehet, miként az
étrend-kiegészítés vagy a vitamin is, mert valamilyen értelmes lekötődést és
tevékenységet biztosít, ezért pl. krónikus osztályokon, nappali kórházakban
vagy gondozókban a gyógyszerek mellett adnak feladatokat vagy írnak elő
otthonra valami munkát. A művészetterápiában a foglalkoztatás a művészi élményt
szolgálja, de fontos további kritérium, hogy
- mindig terápiás megbeszélés tárgya a tevékenység,
- indikációt és terápiás célokat követ,
- folyamattervet valósít meg, azaz a haladást, az eredményeket is figyelemmel kísérik,
- a bekövetkezett változásoknak terápiás jellegűeknek kell lenniük.
Ez akkor is
érvényes, ha a művészetterápia kiegészítő terápia, valamilyen önálló terápiás módszer
mellett. Gyakori kiegészítő alkalmazás, amikor a művészetterápia terápiás
rezsim alkotórésze. Főleg súlyosabb pszichiátriai kórképek esetében,
bentlakásos intézeti keretekben szoktak ilyen rezsimeket kialakítani, illetve
mostanában terjed a nappali kórház, vagyis az összetett program
járóbeteg-ellátás formájában, amikor is a kezelés helyén a páciensek huzamosabb
időt töltenek. Szemben a régi felfogással, ma igyekeznek minden rendelkezésre
álló időt kitölteni terápiás vagy kiegészítő módszerek alkalmazásával, amelyek
együttesen és a rezsim tervezett kombinációjában a terápiás tervet szolgálják.
A különböző módszerek facilitálják egymást, más terápiás hatások feldolgozását
szolgálják, illetve az egész terápia fontos műveleteit végzik el. A legtöbb
fekvőbeteg-ellátó intézet vagy nappali ellátóhely ma terápiás közösséggé
igyekszik alakulni, ez azt jelenti, hogy nem csupán különféle terápiás
modalitások (és köztük általában többféle csoport, ezek között rendszerint a
művészetterápiás csoportok) működnek, hanem az egész rendszer közösségként is
kibontakozik, átélhetővé és alakíthatóvá válik, azaz mint szervezet is
megnyilvánul a benne kezeltek részére. Ilyen terápiás közösség börtönökben,
reszocializációs vagy rehabilitációs intézményekben is létrehozható. Ez a
súlyos karakterzavarok, a kémiai anyagfüggőségek vagy a krónikus szkizofrénia
kezelésében követett út.
Ma gyakoribb a közösségi terápiás rezsim,
ilyenkor a páciensek (többnyire lakó-) közösségét vonják be a terápiás
folyamatba, van valamilyen ambuláns tér, ahol a kezelések zajlanak, de a
közösség természetes csoportjaival, funkciókkal bíró személyeivel is
ellenőrzött és terápiásan támogatott kapcsolatban tartják a betegeket. Ilyen
módon a terápiás hatások kevésbé intenzívek, mint az intézményes terápiás
közösségekben, de jobban megmaradnak a családi és rokonsági, illetve a baráti
viszonyok vagy az önkéntes segítési módok. Közösségi ellátásban pl. művészek
gyakran vállalnak művészetterápiás munkát.
Művészetterápiát nem kell feltétlenül
művésznek végeznie, de általában valamilyen aktív művészeti tapasztalat
alapján szereznek képzettséget, és végeznek ilyen munkát. A tapasztalat adja az
eszközök ismeretét, kezdve a festés vagy a szobrászkodás anyagaitól és
technikáitól a zenedarabokig vagy az ún. aktív zeneterápiában használható
hangszerekig. A képzés elsősorban a pszichológiai bánásmódra vonatkozik. Fontos
a szükségletek és a képességek felismerése, a megfelelő fokozatosság a
módszerre tanításban és a módszer gyakoroltatásában, az élmények megértése,
megszólaltatása, a feldolgozás módja, a folyamat illeszkedése más terápiás
behatásokhoz. A művészetterapeuta számára is kell a pszichopatológia, a
kórképek ismerete, kell tudni kezelni a terápiák során gyakori kríziseket,
kerülni kell a páciensek, illetve kliensek felesleges meghiúsulásait, kell
tudni konfliktusokat megelőzni és megoldani stb.
A
felesleges meghiúsulás azért fontos szempont, mert a terápia fogalmához hozzá
tartozik a feladat, a kihívás, az alkalmazkodás, a spontaneitás, és a
nehézségek leküzdése. A pszichoterápiák elméletében optimális frusztrációnak
nevezik ezt az elvet. Kellenek követelmények, amelyeket mindenki teljesít, kell
fejlődés, amelyért a páciens megdolgozik, kellenek megakadások is. A megoldás
mindig önbizalmat erősítő élmény. Típusjelenség, hogy a kliensek, páciensek
azzal védekeznek, hogy nem tudnak rajzolni, festeni, nem tudnak írni, nem
értenek a zenéhez stb., tehát nem tudnak részt venni a terápiás folyamatban. A
művészetterápiában is -- mint minden más pszichoterápiában – a „művészet” az,
ha a terapeuta megtalálja az ösztönzés, bátorítás, tanítás módszereit és megfelelő
lépéseit. Ez az, amit a különböző képzési rendszerek tanítanak. A művészi
élmény kitüntetett és jelentős változata, ha valaki a saját tevékenysége nyomán
éli meg az alkotást, vagy tapasztalja meg a formákban, illetve a kompozíciókban
rejlő esztétikumot. Csoportban egymás alkotásai vagy az egymásnak nyújtott
segítség a művészi tevékenységben vagy annak megélésében meggyorsíthatják vagy
elmélyíthetik az élményt, és vele a terápiás hatást.
A képzésekben fontos elem az ún. sajátélmény,
ez azt jelenti, hogy a későbbi terapeutának is át kell élnie, mit jelent a
páciens helyzetében lenni, bekapcsolódni a csoportokba, alkalmazkodni másokhoz,
beszélni az átélt művészi impulzusokról, vagy magáról az alkotásról. Ha a
terapeuta maga is művész, és mindent tud, az eszközökről és formákról, mégis
van módja átélni, hogy a saját szintjén esetleg ő sem tudja – pl. elég jól –
megvalósítani, amit szeretne. További fontos elem a szupervízió. Minden
tevékenységet tapasztalt másik szakember megfigyelése és visszajelentése révén
lehet igazán megérteni és fejleszteni, különösen, ha ez a tevékenység nem
teljesen ép, vagy egészséges emberekkel történik. Esetmegbeszélés, folyamatos
beszámoló, közvetlen vagy közvetett (pl. videón vagy átpillantó tükrön át
történő) megfigyelés, esetleg koterápiás helyzet (vagyis közös munka tapasztalt
szakemberrel, a tanuló vagy a kezdő szerepéből) lehet a megfelelő eszköz.
A terapeutákra vonatkoznak a
pszichoterápiák etikai szabályai. Ezek akkor is kötelezőek, ha nem a
művészetterapeuta a „fő”, illetve a felelős terapeuta, ha a művészi élmények
más folyamatokban nyernek feldolgozást. A páciens személyének tisztelete, a nil nocere elve, a konfliktusok
elviselése és szelíd megoldása fontos. A terapeutáknak teljesíteniük kell a
pszichoterapeutákkal szemben elvárt ún. minimális követelményeket, ilyen a
beteg vagy kliens feltétel nélküli elfogadása és respektusa, a hitelesség a
vele való kapcsolatban, illetve a terápiás folyamatban (ez őszinteséget,
áttekinthetőséget jelent a viselkedésben), az empátia képessége, és az
empátiásan megértett élmények és lelki jelenségek visszatükrözésének,
kifejezésének képessége. Újabban a jutalmazás képességének birtoklását
is elvárják a terapeutáktól, a fokozatos és érdemi jutalmazás ugyanis nagy
terápiás erő lehet. Mindezek a követelmények gyakran a nemverbális
megnyilvánulásokon át, vagy a beszéd formai, stiláris elemein át valósulnak
meg. Ezért is szükséges a „sajátélmény” és a szupervízió, hiszen a terápiás
tényezők gyakran olyan finom magatartásformákban vagy hangsúlyokban
nyilvánulnak meg, amelyeket nehéz tudatosítani, még nehezebb uralni, különösen
a terápiás műveletek, tranzakciók sokszor eleven, lüktető folyamatában. Innen
ered, hogy laikusok gyakran nem is értik, mi abban a terápia, hogy
beszélgetnek, zenélnek, festegetnek vagy valamit eljátszanak -- mint commedia
dell’arte-t vagy színdarabot.
A művészetterápiákban egy valami
félreérthetetlen: maga az alkotás, és az azzal kapcsolatos
művészeti élmény. Az egész munka, illetve együttlét, a kommunikációs folyamat kontextusában
új értelmet kap a meghallgatott, vagy az egyszerű instrumentumokkal létrehozott
zene, az esetleg ügyetlen, akadozó pantomim vagy tánc, a rajz vagy a festmény,
esetleg a kerámia vagy a szobor. Színek és formák kapcsolódnak szavakhoz,
viselkedésmódokhoz, emberi történetekhez, és akkor a klasszikustól a modernig
terjedően megnyilvánul a művészet is, néha nagyon plasztikusan, máskor
minimalista, szimbolikus vagy absztrakt módon.
Buda Béla dr.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése