dr. Buda Béla a művészetterápiáról

Művészetterápia 1. rész

A művészet felhasználása gyógyításra és fejlesztésre

Jelenségek és fogalmak

A művészetterápia ma gyakran szóba kerül, de kevesen ismerik igazán. Nem csak a köztudat tájékozatlan, de az alkalmazó szakemberek ismeretei sem kielégítőek. Akadnak e téren ellentmondások és tisztázatlan kérdések is.

Az ókortól fogva él az a romantikus elképzelés, hogy a művészet nemesíti és gyógyítja az embert. Arisztotelesz nevezetes drámaelmélete a katarzis fogalmára épül, ami a színjáték által felkeltett, majd az események során levezetett indulatok megtisztító hatását jelenti. A zenét az ókori bölcselők megnyugtatónak és feloldónak tartották, az ókor orvosai pedig kedélybetegek gyógyítására ajánlották. A reneszánsz idejében a képzőművészeti alkotások felemelő élményéről beszéltek, ami képes felderíteni a lelket és előhívni a nemes érzelmeket. A korszak felfogása ezzel csak kiterjesztette a középkorban élő elképzelést, miszerint a szentek és a bibliai jelenetek látványa festmény vagy szobor formájában erősíti a hitet és az erkölcsi értékek felé tereli az embereket.

A német filozófia sokat foglalkozott az esztétikai élménnyel. Lipps éppen ennek magyarázatára alkotta meg az empátia fogalmát (amely később más értelmet kapott). Szerinte a műalkotást csodáló ember beleéli magát az ábrázolt helyzetbe és személyekbe, s ezáltal képes azokat az érzelmeket felidézni magában, amelyeket az adott mű sugároz.

Mindezek ellenére a művészet a lelki betegek gyógyításától távolt maradt. Legfeljebb királyi vagy nemesi udvarokban szolgált a zene a gondok elűzésére, mint ahogyan a Biblia beszél Saul királyról. Az elmebetegeket egészen a 20. század közepéig elzárták a külvilágtól. E folyamatban az egyetlen üdítő kivétel a 19. század elején az angliai moral treatment rendszere volt, amelyben szép szóval, rábeszéléssel, erkölcsi elvek alapján igyekeztek a betegeket megnyugtatni az addig bevett fizikai korlátozások vagy hideg vizes kúrák helyett, de ott sem nyúltak eszközként a művészetekhez. Talán a felvilágosodás korának némely francia elmegyógyintézeteiben betanított és előadott színjátékok lehettek a mai művészetterápia elődei.

A művészet csupán a második világháború után került be a pszichiátria és a pszichoterápia eszköztárába. A századforduló után ismerték fel, hogy a bezártság és semmittevés leépüléshez, elbutuláshoz vezet az idült elmebetegekben. Próbálták dolgoztatni őket a „falakon kívül” (igen sokatmondó az „extramurális” kifejezés, amely csaknem egy évszázadon át mindenféle ellátásmódot jelentett, s ami a pszichiátriai betegekkel az intézeten kívül történhet). A súlyosabb betegeket pedig a falakon belül foglalkoztatták. Hagyták őket rajzolni vagy agyagot gyúrni, gipszet önteni. Sok orvos figyelt fel a különös alkotásokra. Ezekből jelentős gyűjtemények jöttek létre. Később elkezdték ezeket tudományosan is vizsgálni, mert a rejtelmes kórképek megértését remélték tőlük. Mintegy száz év folyamán így állt össze a Lipótmező hatalmas, több tízezer darabra tehető gyűjteménye, de számottevő rajz, szobor, kerámia, szőttes halmozódott fel nagyobb magyarországi vidéki elmegyógyintézetekben is. Mindenütt éltek beteg művészek, akiknek művei kiemelkedtek a többi páciens egyszerűbb, durvább alkotásai közül. A modernizmusnak nevezett korszak számos magyar alkotóművésze is volt elmekórház lakója, és az intézmény komor falai, rácsai mögött festett, rajzolt vagy írt.

A második világháború előtt már a művészetelmélet is felfigyelt a beteg lélek művészi értékű alkotásaira. Ebben az időben már a népművészet vagy naív művészet is külön kategória volt. Emellé sorakozott fel később az art brut-nak nevezett műfaj. A terjedő mélylélektan megerősítette ezt a figyelmet, s az alkotásokban a lelki problémák kifejeződését, expresszióját látta. Freud elsősorban a tudattalan tükröződését kereste, például nevezetes tanulmányában Michelangelo Mózesének sajátos kéztartásában a lefojtott indulatot látta. Követői tanulmányozták a szürrealizmust, amely már magán viselte a tudattalan elméletének hatását és a pszichoanalízisben nagy hangsúlyt nyert álom látásmódjait. Jung a szimbólumokat és ezek rejtett jelentését kutatta. Valamiféle pszichopatológiai ikonográfia alakult így ki, s tulajdonképpen elmondhatjuk, hogy a művészet a képzőművészeti jellegű alkotások révén először diagnosztikai eszközként jelent meg az elmegyógyászatban. Különösen a skizofrénia vagy a melankólia mutatkozott „patognosztikusan”, hasonlóan Bosch vízióihoz, majd később Münch, Schiele, Grosz képeihez.

A mai értelemben vett művészetterápia akkor jelent meg a pszichiátriában, amikor a pszichoterápiák is polgárjogot nyertek, és kialakultak intenzív és multimodális terápiás rendszerek. Fókuszba került a csoport, mint terápiás közeg. A betegséget korábban az egyénben látták és ott igyekezték gyógyítani. Csak későn derült fény arra, hogy megfelelő szervezéssel és irányítással a betegek egészséges lelki képességei, erői adódhatnak össze a csoportban és válhatnak fejlesztő, gyógyító tényezővé. A csoport sajátos élményközösséget jelent, ahogyan ezt Mérei Ferenc nevezte, a kommunikáció mindent felhangosít, ami a csoportban történik. A művészeti foglalkozás csoportban nem csupán expresszió és kreáció, hanem kommunikáció is. A kifejezett lelki tartalmak a csoport többi tagja számára kommunikációk, amelyek reflexiókat keltenek. Az alkotó a saját művén keresztül így jobban megérti magát, de a mű rezonanciát kelt a többiekben is. A kialakuló dialógus olyan lelki szintekre utal, amelyek gyakran szavakban megfogalmazhatatlanok, s amelyek részt vesznek a megbetegedésben és a gyógyulásban.

Tulajdonképpen a művészeten át történő kommunikáció lett a művészetterápia alapja. A fekete-fehér filmek gyakran ábrázoltak rajzoló-festő beteget, aki dúlt tekintettel dolgozik az ecsettel vagy irónnal. Már ez is sugallta, hogy az ilyen fajta alkotó tevékenység feszültség-levezetés, indulatok kiadása, például a félelmek megjelenítése, amik így könnyebben leküzdhetők. Ez az elv korán felbukkan a művészetterápiában, s ennek jegyében nem csupán képzőművészeti munkára bíztatták a betegeket, hanem elbeszélések vagy versek írására is. Amíg azonban az egyéni művészeti munka legfeljebb néhány megjegyzést kapott a vizit során, esetleg szebb, különlegesebb példányait a helyi gyűjteményekben megőrizték, addig a csoportos alkotás principiuma révén a megbeszélés, a közös élmény kapott hangsúlyt. A régi elmegyógyászatban a beteget is inkább „megőrizték” (lásd a másik ismert jelzőt: a régi elmegyógyászat custodiális szemléletű volt…), a későbbiekben meg akarták gyógyítani, legalább abban az értelemben, hogy a tünetek felszámolásán át megváltoztatni vagy fejleszteni, hogy képes legyen önmagáról gondoskodni és a társadalmi normák szerint élni. A terápia reflektorfénye nem csupán a súlyos pszichiátriai betegekre vetült, hanem az adaptációs zavarokban, traumákban, kóros késztetésekben szenvedőkre, krízisben lévőkre is, vagyis a „neurotikusokra”, a karakterbetegekre, a „funkcionális kórképekre”. Ezekben az állapotokban jelentős terápiás lehetőségek rejlettek. Ám az egyéni foglalkozás vagy csoportos terápia ilyenkor is gyakran kevésnek bizonyult a gyógyuláshoz. Kellettek kiegészítő hatások, adjuváns terápiák, ahogyan ezt orvosi nyelven kifejezik, amelyek önmagukban nem elegendőek a kezelésben, de jelentősen hozzájárulhatnak a terápiás változáshoz. Ilyen lett a művészetterápiák sora is. A terápia fogalom itt olyan, mint számos más orvosi területen. Nem a modern ellátást fejezi ki, hanem az ősi görög jelentést tükrözi. Az orvos „szolgál” (therapein = szolgálni, gondozni). Ilyen a fizioterápia is vagy a légúti betegek barlangterápiája.

Az orvosi szaknyelv kifejezéseinek sajátos szemantikáján ritkán tűnődünk, pedig érdemes elgondolkodni, hogy a magyar nyelvújítás korában átvette a német Behandlung szó jelentését a kezelés fogalmával, míg a francia vagy angol treatment mást jelent, valamilyen „bánást”, elrendezést vagy krónikus betegek esetében ma gyakran használt angol management már a helyzet valamiféle uralását tükrözi. A terápiához hasonló szavak konnotációi is furcsák. A kezelés közel áll a lekezeléshez, az ellátás az el-látáshoz (ellátják a baját), a beteg viziten (tehát megtekintő látogatáson) találkozik orvosával, ha nem rendelésre megy, ahol az orvos „rendel”, vagyis utasít, parancsol….Csak lassan válik ez a rendelés fogadóidővé, konzultációvá a medicinában, miként a terhesség is nehézkesen lesz állapotos, várandós vagy áldott állapot.

A terápia tehát még a régi medicus curat, natura sanat-elv  hangulatát folytatja, de már az intenzív törekvést is kifejezi, a stratégiát és a taktikát is, amivel a modern orvosnak élnie kell a krónikus betegségek kezelésekor. A terápiás „rezsim”, rendszer kora jött el, s ez azért fontos, mivel a javulás, gyógyulás mind több feltétele és hatóeleme került számításba az orvosi gondolkodásban. A pszichiátriában is – „intra-„ és „extramurálisan” egyaránt – a korszerű kezelés nem csak a fő terápiás modalitásból (történetileg nézve: például elektrosokkból, pszichofarmakonból, pszichoterápiából, stb.) állt, hanem kiegészítő „gyógymódokból”, „kezelésformákból”, mint amilyen például a művészetterápia.

A művészetterápia esetében már szó volt a feszültség és a kóros lelki tartalmak kifejezéséről, levezetéséről és a csoportos közeg hatásáról, amely a magába fordult beteget újra a közösség tagjává és a kommunikáció aktív résztvevőjévé teszi, és a megértés révén közelíti a másik emberhez. Ám az ilyen terápiaformákban több egyéb hatáselem is érvényesül. A korrektív visszajelzés, az érzelmi támogatás, az ösztönzés óriási fejlesztő erő annak, aki alkot, a modellkövetés, utánzás bátorítás annak, aki – még – nem tud festeni, gyurmázni, kollázst készíteni, kerámiát formázni. A csoportban „viselkedni” kell, ami a súlyos lelki betegnek nehéz. Ragaszkodni kell a konvenció, az illem, a konverzáció vagy éppen a terápiás előírás szabályaihoz, igazodni kell a keretekhez. A csoport tehát tanulási bázis, gyakorlótér is. A teljesítmény a csoportban értelmet nyer, rangot jelent. Minden felerősödik ilyenkor, ami lelki háttérként vagy hatásként a művészeti tevékenységben rejlik. Ezt sokféle módon igyekeztek kiaknázni.

A zene különösen jelentős hatással bír. A zenét lehet csoportban hallgatni. Ilyenkor a terapeuta célzatosan válogatja össze a különféle zenéket, gyakran a csoporttagokat is. A zene alkalmas a megnyugtatásra, oldásra, de serkentésre is (ez a hatás a modern ifjúsági zenekultúrában a kóros ingerkeresésig vagy az abúzus-szerű öngerjesztésig terhedhet). Az úgynevezett passzív zeneterápiában azonban nem a közvetlen zenei effektus a fontos, hanem sokkal inkább az, hogy a zenei élmény a csoport kommunikációs folyamatainak tárgya legyen. Megbeszélhetővé válik a hangulat, érzés, indulat, ami keletkezik. Lehet vizsgálni a recepció különbségeit, sajátosságait. Emlékek, élethelyzetek, kapcsolati problémák kerülnek elő. Ezek megbeszélhetők, feldolgozhatók.

Az aktív zeneterápiában a feszültségek jönnek elő. Hangszerekkel lehet ritmust, dallamot, hangerőt produkálni. Mint a képzőművészeti (szakkifejezéssel: expresszív vagy kreatív) terápiákban is fontos az új tanulás. A zene esetében is lehet legalább furulyát, triangulumot, dobot kézbe venni, és megtanulni bánni vele. Avatott vezető új készségeket hozhat elő, de élmény közelbe kerül a másik képessége vagy aktivitása, közös érzelmek keletkezhetnek. A mozgás is része a terápiás rendszereknek, de sok ember tornával vagy sporttal nehezen aktiválható, ám ha megfelelő zene társul hozzá, könnyebb mozdulni. Csoportos mozgásban a ritmus igen fontos. Nem véletlen, hogy a természeti népek körében a közös tevékenységek énekkel, eszközökkel vert ritmusban zajlanak. A ritmushoz igazodás a lelki betegek súlyosabb eseteiben maga is fontos tanulási feladat. A hiányzó motivációkat a zene és a közeg pótolhatja. Általában a csoportos tevékenységben a bekapcsolódás és az alkalmazkodás is fejlesztő tanulás.

Művészetterápiákban egyre gyakoribb ma a tánc alkalmazása. Ez zenét, ritmust, mozgást és csoportos, összehangolt tevékenységet egyaránt tartalmaz. A táncban megjelenik az önkifejezés is, hiszen annak lényege a szavak nélküli (nem-verbális) kommunikáció. A tánc élményeinek és jelenségeinek megbeszélése a saját testhez, külsőhöz való viszony, az önképet, az énre vonatkozó fantáziákat és szorongásokat is a csoportos megbeszélés témájává teheti. A tánc terén a fejlődés aránylag könnyű, lelki hozama viszont jelentős. A kis sikerélmények a terápia más folyamatainak nehézségeit is ellensúlyozhatják.

Főleg a kevésbé súlyos betegek számára lehet könnyített – ahogyan ma mondják: „lájtos” művészetterápia a biblioterápia, amelyben elolvasott vagy felolvasott szövegek adják a közös élménymagot. Ezekben jellegzetes lelki vagy kapcsolati problémák mutatkoznak meg, amelyek érzelmi rezonanciát válthatnak ki, s amelyet a csoport azután megbeszélhet. A vers szavalatokon át válhat ilyen eszközzé. A betegek gyakran szívesen írnak maguk is verset, elbeszélést, önéletrajzi emléket. Ezek a személyesség miatt hatékony tematikus csoportingerek. A mai digitális technika segítségével lehet hangos könyvet, videofelvételt is alkalmazni művészetterápiás célból.

Végül a már említett drámatechnika is mindinkább használatos. A társas valóság rituális lejátszása már az ókorban is ismert volt. Később a commedia dell’arte  formájában jelent meg a színházban, az ünnepi, mintegy szent helyén kívül az utca és a hétköznapok színterén. A játékos, testi és jelmezes akciókat is magába foglaló valóságutánzat jelentős érzelmi mozgósító erejű. A súlyos pszichiátriai betegek számára vagy a fejlődésben elmaradt gyerekeknek fejlesztő lehet a betanított színdarab is, de még inkább az, ha a biblioterápia témáit le kell játszani (bibliodráma), vagy a lelki problémák dramatizáltan jelennek meg (pszichodráma), esetleg társadalmi problémák, konfliktusok válnak spontán színjátszás témáivá (szociodráma).

A művészetterápia főbb jelenségei és fontosabb szakfogalmai csak az első közelítést tükrözik. Ezen kívül sok és szerteágazó probléma, felhasználási mód kapcsolódik hozzá. Művészetterápiákat egyre gyakrabban alkalmaznak a szomatikus gyógyításban is. Annál is inkább, mivel ma a pszichés és a szomatikus határ sokszor elmosódik, a korszerű ellátás igyekszik holisztikus, integrált lenni. A számos fontos kérdés közül csak néhány: mik a művészetterápia szabályai, sémái? Mik az indikációk és ellenjavallatok? Kik vezethetnek művészetterápiát? Hogyan kapcsolódik ez a módszer a pszichológiai terápiák egyéb fajtáihoz és rendszereihez? Melyek a típusos nehézségek? Milyen eredményeket lehet elérni? Milyen kutatások folynak e téren? Hogyan zajlik a képzés, továbbképzés, szupervízió?

Ezekről a következő részekben szólunk.

                                                                                                                      Buda Béla dr.