Nagyszénási Máté

Tarhosi álom

Ha jössz szívem, - a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,
aztán ( felém - lejtésű hajlamon)
ereszkedj le a szelíd hajlaton.

Nézd, nem a domb, a kétely meredek,
Ám azon túl már földközel lebeg
az ég - egünk - s a küzdelmes világ:
vásznába törli izzadt homlokát.

Hát arról jöjj - hol ábránd és való -
játékekével egybeszántható,
s telekkönyvezettek a mániák,
Ha jössz szívem, a Rozsda erdőn át

gyere. - Tudod, ahol a gyalogút
talpunk alól az árokba gurult,
és egyirányú ösztönöd alatt
megnyílt a szerteágazó tudat

benned. S alázuhantál. Ámde én
fennakadtam egy szilvaág hegyén,
s azóta nyársán - immár nélküled -
forgat az özvegyült önkívület

madárijesztőként. - Lásd az vagyok. -
Gyűjtsd kosaradba a kendermagot
( hiányodban elpergett időt)
és szórd elém egy éhes délelőtt:

hadd szemelgessem - jó ízed - hívem,
- ha még egyszer jössz, így gyere szívem.
Meg úgy, hogy mard belém magad erős
foggal - : rögeszmésbe az eszelős -

meg úgy, hogy fojtogass olyan puhán,
mint egy nyárvégi lusta délután -
s egy véraláfutásos alkonyon
úgy jöjj, mint az utolsó alkalom -

meg úgy, mint a suhogó sejtelem,
de ön - és közveszélyes éjjelen.
 - Ha jössz szívem a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,

ám onnét oldódj az időbe át:
terjedj, mint százados babonák
...és én elhiszlek. S zúdulj, mint vadvizek
e mosdatlan világra. - Szelídebb

sodrással pedig áradj énfelém,
áradj, mint a jóillatú remény,
mint a nyárfaerdő lehelete:
ha jössz, szívem. De meztelen gyere!

 / Ábránd és valóság/